Az órás jutalma

 Az órás jutalma

A szocializmus a végét járta. Polidónia Fedóra is. Ötven éve egyedül dolgozott, egy belvárosi ház, dohosszagú pincéjében. A főváros első, és egyetlen női órása volt. Már kis korában eldőlt, hogy mi lesz a foglalkozása, hiszen a név kötelez. Meg se tudta számolni, hányszor hallotta, hogy... - Hány óra van, Fedóra?... Már hányingere volt tőle. Eldöntötte, hogy köszönés helyett, a pontos időt bemondja, ha valaki ráköszön. Így amikor megnyitotta első (és egyben utolsó) üzletét, már mindenki  ismerte az "órás" hölgyet. Munkáját nagyon szerette, és bár vagyont nem tudott fölhalmozni, de tisztességgel megélt belőle. Mindenfajta órát árult, és meg is javította őket. Otthon viszont, csak egy szekrény méretű, biedermeier, fararagott fa, álló órája volt, amit az nagyapjától örökölt. Soha semmilyen gond nem volt vele, az ötven év alatt, amióta nála volt. Rendületlenül elütötte az éjfélt, minden egyes nap végén. Innen tudta, hogy egy új nap kezdődik. De az egyik este, hiába várta a tizenkét harangütést. Pedig belső órája  azt súgta, hogy eljött az ideje. Felkelt hát, éjfél után, és kinyitotta az óra hátsó ajtaját. Egy, megsárgult levél hullott ki belőle. Német nyelven íródott, és az állt benne, hogy... Ezen óra tulajdonosa, egyben egy időgép tulajdonosa is. Minden egyes nap végén, amikor elüti az éjfélt, nyer tizenkétszer két másodpercet. Ezen időt akkor tudja felhasználni, ha belép, az óra hátsó részébe. De előtte három apró órán, be kell állítani, hogy milyen időpontra akar visszamenni, és másik hármon pedig azt, hogy mikorra akar visszaérkezni. Majd eme pirosra írja rá, hogy hova akar menni, és mennyi időt szándékozik, ott tölteni. Olvashatatlan aláírás, és egy évszám, 1815. Fedóra számolt... 50x364x24 osztva 86400-al...az annyi mint, öt teljes nap. Nem vesztegette tovább az időt. Felvette legszebb ruháit, beleértve az egyetlen nercbundáját, és remegő kézzel beállította az időpontot. Kellett egy párat tekernie, mire elért az 1912. 4.11.-Ig. Majd a visszaérkezésnél, a mai dátumot adta meg. A helyét is ráírta a megsárgult papirosra. Kezében a levéllel, elkezdte magát betuszkolni, az óra hátuljába. Hirtelen egy rántást érzett, a levelet tartó kezén, és a következő pillanatban már egy hatalmas óceánjáró fedélzetén találta magát. Igen, Fedóra mindig is, a Titanicra vágyott. Négy teljes napot töltött el, túláradó boldogságban hajón, koktélokat iszogatva, és az utasokkal beszélgetve. Aztán eljött az a bizonyos este. 1912 április 14-e, 23 óra 40 perc, amikor a Titanic jéghegynek ütközött. Páholyból, az orrkorlátba kapaszkodva nézte végig, a végzetes pillanatot. Beleborzongott abba amit látott. Pár perc múlva jelentek meg az első emberek a hajó fedélzetén. De nem foglalkoztak vele, mert akkor még senki sem sejtette, hogy mekkora a baj. Csak, ő ismerte a hajó sorsát. Még egyszer utoljára körülnézett, és arra gondolt ő mindent megtett, hiszen elmondta Edward John Smithnek, hogy a hajó, mikor fog elsüllyedni. De a kapitány nem hitt neki. Valamivel éjfél után, egy rántást érzett a jobb karján, és újra a szobájában volt. Ruhástól az ágyra rogyott, és reggelig úgy aludt, mint a bunda, ami rajta volt. Másnap reggel előre állította az időt, egy héttel. De csak egy órácskát akart eltölteni a jövőben. Ahol kávét szürcsölgetve, a karosszékéből, megnézett egy lottósorsolást. Visszatérve befizetett egy világ körüli útra, a Celebrity Cruisesre, ami legjobb  tudomása szerint, nem fog jéghegynek ütközni, és elsüllyedni. 

Nochy.